Arcomról potyognak a fekete könnyek.
Jól leszek, ígérem. De így most könnyebb.
Rossz ez a nap, s csak jobb követheti,
Mosolyomat tükröm holnap már követeli.
Te voltál verseim ihletője,
De holnaptól már csak rémálmaim idézője.
Túl vagyok rajtad, mint sok minden máson,
Ha bírom anyám, hát a te szavad is állom.
El akarlak felejteni, mint egy rossz álmot,
Hiába voltál aranyos, tudok rád rossz tulajdonságot.
Ezzel fogom ringatni magam:
Te nem érdemelsz engem.
Jegyezd meg édes, én nem térek vissza;
Mosoly lesz az arcomon, miután szemem a könny tisztára mosta.
Ez volt az utolsó csepp, tedd el ajándékba,
Még egy ilyen lány, mint én, érted ilyet nem csinálna.  😉

Újabb saját vers. Újabb csalódás. Azért furcsa.. Sírtam néhány percet, talán negyed óra is eltelt. Aztán megírtam ezt a verset, és jobb lett. Tényleg jobb lett. Ez hihetetlen. : O Igaz, hogy eszembe jut még, igaz, hogy elkerülhetetlen őt látnom.. De nem tudom. Nem fáj annyira, mint hittem. Talán nem is voltam szerelmes, csak majdnem. Nem vette el tőlem a mosolyom, ez pedig megnyugtató.

Elgondolkodtató mindenesetre ez a helyzet.

Várom a véleményeket a versekről! Felhívnám kedves olvasóim figyelmét, hogy….

https://kiezalany.wordpress.com/2013/08/29/2487/ https://kiezalany.wordpress.com/2013/10/05/2569/ https://kiezalany.wordpress.com/2013/10/08/2589/ https://kiezalany.wordpress.com/2013/11/17/2869/

…ezeket is én írtam. 🙂

Mind saját szerzemény, saját gondolat, saját érzelmek alapján íródott. Saját megfogalmazás, és a természetesen a stílus is az enyém. És mind ugyan ahhoz a fiúhoz szólnak. Ennek a trilógiának pedig ezennel vége. Nem pazarolok rá több karaktert, több bejegyzést. Nem ér annyit…